Olyan jó tompán hallani. Körbeölel a víz, könnyűnek érzem magam. Lemerülni, visszatartva a lélegzetemet, felduzzad a tüdőm. Majd felúszni és egy hatalmas levegőt venni, végül lebegni az apró hullámokkal, amiket én okoztam. Az újjászületés érzése.
Ez volt régen a menekülésem. A fürdőszobába bezárkózva megengedtem a forró vizet, beültem a kádba, hagytam, hogy ellepjen a csobogó tengerem és vártam, hogy vége legyen a szülői vitának. Néha csak az ordítást szerettem volna kizárni. Néha az egész világot.
Még jó, hogy van zár az ajtón.
Menekültem már vaddisznó elől is, aki a kicsinyeit védte, amikor túl közel kerültem hozzájuk. Beugrottam a folyóba és ameddig csak bírtam, lent maradtam. Csuromvizesen baktattam hazáig, otthagyva lábnyomomat a vadaknak.
Vízben születtem. Anyukám vágya volt. Babaúszásra is jártam. Mégis, egyszer majdnem megfulladtam egy nyaralás alatt. Nem emlékszem, mi történt pontosan, a kép a fejemben csak annyiból áll, hogy sötétült a víz, homályosodtak és tűntek el a fák a közeli parton, ahogy egyre lejjebb süllyedtem. Nem úsztam. Elengedtem magam. Mikor felkeltem, felnőttek aggódó tekintete meredt rám, én meg öklendeztem fel a vizet.
Most pedig várom a végső levegővételt. Minden egyes nap ott lebeg körülöttem a szürke felhőkben, a sárban, a szeméttengerben. A katonák tekintetében, a lépcsőház bűzében, a csapból folyó rozsdában.
– Mit tettünk? – kérdeztem a tó partján fekve.
– Semmit – válaszolt a legjobb barátom az eget kémlelve, mintha valami filmet vetítenénk rá.
– Ez az. Semmit.
Felé fordultam, de nem tudtam, mit mondhatnék. Elegem van abból, hogy mindig búslakodok, hogy nem tudok napsütés lenni a számára, csak esőfelhő. Pedig ritkán látni a Napot.
Ezért jöttünk ma ide. A hegy lábánál a legtisztább a tó, ami nem azt jelenti, hogy lelátni az aljáig úgy, hogy halak cikáznak benne, csak szimplán nem korom fekete. Sötétedés előtt pedig felmászunk olyan magasra, amennyire csak bírunk, hátha meglátjuk a csillagokat. Vagy bármit a szmogtól és portól.
Csak néztem, ahogy a koszos víz egyre lassabban csordogál le az arcán, csíkokat hagyva maga után. Mint egy zebra-ember. Ez milyen vicces volna, ha nem tudnánk, hogy ma nincs hol lemosni magunkról a mocskot.
Anyám biztos most is az ablakban áll, kémlel kifelé a maszatos üvegen, ahol nem lát mást, csak homályt. Spricceli az egyetlen növényt a tegnap kapott palackos vízből, pedig spórolnia kellene, mert sokáig nem kapunk új szállítmányt. Lehet, hogy éri valami váratlan, valami szokatlan, mint múlt héten Maszat macska, aki éppen a kukák között szaladgált. Így nevezte el. Onnantól kereste, várta, hogy újra és újra felbukkanjon. Ritkán látunk állatokat, így reményt adott arra a pár pillanatra, hogy nincs minden veszve.
Nem mehetünk haza. Hat óra után nem lehetnénk az utcán, megbüntetnének. Bár tudnak róla, hol is ejtőzünk, mindenkiről mindent tudnak, de nem fognak értünk jönni. Ők is egyre kevesebben vannak.
Reggelig itt maradunk, együtt.
Most jó.
Hogy mi történt? Mi történtünk. Mi, emberek. Annyira gyorsultunk, annyira a kényelemre utaztunk, annyira szabadok akartunk lenni, hogy mindent tönkretettünk. Mindent megmérgeztünk. Mindent leromboltunk. Én csak pár éve vagyok része, hisz tizenhat év az nem kor, de ez nem mentség.
– Emlékszel mama udvarára? – kérdeztem, miközben az emlékeim között kutattam. – Kertészkedés közben olyan volt az arca, mint amikor az anyukák magukhoz ölelik babájukat. Szívükhöz közel tartva azt a csöpp életet, felelősséget vállalva minden szívdobbanásért. Mosolyogva locsolta a veteményest, ahol az élet sarjadzott, ami számára is a létezést jelentette. A kertje táplálta, ezért ő is gondoskodott róla. Fárasztó volt, de akkor sem hagyta, hogy baja essen. Bármit teszünk, belefáradhatunk. Az nem mindegy, hogy jó vagy rossz dolgoknak viseljük gondját.
– Volt neki muskátlija, amit én nem szerettem. Nem tetszett. Most pedig csak arra tudok gondolni, hogy mennyire csodás dísze volt az ablakoknak – emlékezett vissza a barátom is.
– Mondtuk neki, hogy könnyebb városban élni, az az igazi élet. Nem kellene már korán reggel locsolnia, meg kapálnia, meg ki tudja, miket csinált. Többet olvashatna, köthetne, vagy amit szeretne. – Miközben ezt mondtam, a szemem előtt lebegett mama legyintése, az ilyen mondataimra.
– Igen, erre azt válaszolta, hogy ez az igazi szabadság, majd meglátjuk.
– Megláttuk.
– Túl későn.
Az agyam labirintusában elhelyezett dobozokat elkezdtem leporolni és kerestem a választ. Kerestem, hogyan lehetett volna másképpen, mikor volt az a pont, ami visszafordíthatatlanná tette környezetünk pusztulását?
Sok kicsi pont sokra megy.
Minden egyes nap oda kellett volna figyelnem. Bekoszolhattam volna a kezemet. Egy kontinensnyi szemét. Egy városnyi irányító.
Már nincs hova menekülni.
– Mit tettünk? – kérdeztem újra.
– Semmit.
Felriadtam. Patakokban folyt rólam a víz, szívem hevesen kalapált, levegőt alig kaptam. Kirohantam arcot mosni. Szembenéztem a tükörképemmel, lélegzetem még mindig nem csitult. Ez akkor nem is a most volt?
Milyen közhelyes, hogy a felébredésem a feleszmélésem pillanata. De nem érdekel, elindulok mamához.
Odaérve nagyot szippantottam a levegőből, megtöltve tüdőmet. Alámerültem a kertészkedésben, majd a fa árnyéka nyújtott menedéket. Kortyolgattam a mama keze által készült bodzaszörpöt.
Így jó. Most jó.
