Marc Dufumier „A termőföldtől a tányérig: 50 alapvető kérdés a mezőgazdaságról és a táplálkozásról” című könyve nem csupán egy szakmunka; sokkal inkább egy gondolatébresztő utazás a modern mezőgazdaság és élelmiszerellátás labirintusába. A kérdés-válasz formában íródott kötet provokatív és leleplező módon tárja fel azokat a komplex problémákat, amelyek ma meghatározzák, mi kerül a tányérunkra, és milyen áron. Dufumier könyve nélkülözhetetlen olvasmány mindazoknak, akik meg akarják érteni a „bio” címkék és a reklámok mögötti valóságot, és szembesülni kívánnak az ipari civilizációnk fenntarthatatlanságának gyökereivel.

A Globalizáció árnyoldala: Illúziók és kiszolgáltatottság
A kötet egyik leginkább elgondolkodtató fejezete, a 23. kérdés, amely a nagy agrár- és élelmiszeripari vállalatok, valamint az áruházláncok működésébe enged bepillantást. Dufumier itt festi le a francia cukorrépa-termelők és a Tereos cég esetét. A gazdák, akik bioetanol előállítására termelnek, egy szövetkezeten keresztül kapcsolódnak a Tereoshoz. Azonban kiderül, hogy ez a szövetkezet része a gigantikus, brazíliai cukornádtermesztő Tereos Internationalnak, amely hatalmas léptékű, olcsóbb produkcióval dominálja a piacot. A francia termelők befektetett pénze és munkája eltörpül a globális vállalat érdekei mellett, rávilágítva egy aránytalan versenyre, melyben a helyi gazdák esélytelennek tűnnek. Ez a példa élesen mutatja be, hogyan sodorhatják bajba a globális stratégiák a helyi termelőket, és hogyan válhatnak a kisgazdaságok a nagyszabású üzleti játszmák áldozataivá.

A „Zöld” ígéretek valósága: Bioüzemanyagok és vízhiány
A könyv nem kíméli azokat a „zöld” megoldásokat sem, amelyek valójában nem fenntarthatóak. A 36. kérdés élesen bírálja a bioüzemanyagok, különösen a bioetanol környezetkímélő jellegét. Dufumier meggyőzően érvel amellett, hogy az emberi fogyasztásra alkalmas növényekből előállított bioetanol előnyei kérdésesek. A termesztés, szállítás és feldolgozás során felhasznált fosszilis energia miatt az energiamérleg sokszor „nullszaldós”, vagy akár negatív. Ez a felismerés megingatja a bioetanolba vetett hitet mint valóban környezetbarát alternatívába, és rávilágít a mögötte húzódó marketing „parasztvakításra”.

A környezeti dilemmák sorában a 41. kérdés a vízhiány egyre súlyosbodó problémájára hívja fel a figyelmet. Dufumier hangsúlyozza, hogy a tiszta ivóvíz iránti növekvő igény és a klímaváltozás miatt fel kell készülnünk a vízhiányra, amely a mezőgazdaságot is alapjaiban fogja érinteni.

A Vidék Kálváriája: Elveszett idill és városi terjeszkedés
A 44. kérdés, „Honnan a vidék rossz közérzete?”, szívszorító képet fest a vidéki területek fokozatos elsorvadásáról. Dufumier kendőzetlenül bemutatja, hogyan alakította át a nagyüzemi mezőgazdaság és az élelmiszeripar nyomása a vidéket. A monokultúrák, a vegyi anyagok túlzott használata és a gépiesítés nemcsak a biológiai sokféleséget és a talaj termékenységét rombolja, hanem a hagyományos vidéki életmódot és közösségeket is. Kevesebb munkahely, alacsony felvásárlási árak és a gazdák kiszolgáltatottsága mind hozzájárul a vidéki elnéptelenedéshez.

Ez a jelenség elválaszthatatlanul kapcsolódik a 18. kérdéshez, „A városok felemésztik a vidéket?”. A szerző rávilágít arra, hogy a városok folyamatosan terjeszkednek, bekebelezve a termőföldeket lakóparkokká és ipari övezetekké. Ezáltal a vidéki települések gyakran „hálószobavárosokká” válnak, ahol az emberek csak aludni járnak haza, de minden más szükségletük a városhoz köti őket, megölve a helyi gazdaságot és közösségi életet.

A remény csírái: A természet bölcsességének ereje
Bár a könyv számos aggasztó problémát tár fel, Dufumier nem hagyja az olvasót remény nélkül. Bemutat olyan innovatív és fenntartható gyakorlatokat is, amelyek a természet bölcsességére építenek:

A 22. kérdésben, „Hasznosak-e a gombák a gazdálkodóknak?”, kiemeli a mikorrhiza képző gombák szerepét, amelyek szimbiotikus kapcsolatban segítik a növényeket a tápanyagfelvételben. Ez a példa aláhúzza a talajélet és a természetes ökoszisztémák fontosságát.

A 42. kérdés, „A fák lehetnek a gazdák aduászai?”, az agrárerdészet gyakorlatát taglalja, ahol a fás növényeket integrálják a mezőgazdasági területekbe. Ez a módszer nemcsak a talaj termékenységét és a biológiai sokféleséget javítja, hanem védi a talajt az eróziótól, és hozzájárul a klímaváltozás elleni küzdelemhez is.

Konklúzió: Egy kritikus szemlélet a jövőért
Marc Dufumier könyve egy alapvető olvasmány mindazoknak, akik kritikusan gondolkodnak a mai világról. Megkérdőjelezi az ipari civilizáció azon téves feltételezéseit, amelyek az élelmiszertermelést és a fogyasztást zsákutcába vezették. Segít felismerni a „vonat szakadékba fut” érzés mögötti valóságot, és rávilágít azokra a rendszerszintű problémákra, amelyek az emberiséget egy kényszerpályára sodorták.

Ugyanakkor a könyv rámutat arra is, hogy léteznek fenntarthatóbb utak, melyek a természettel való harmónián és az ökológiai elveken alapulnak. Dufumier műve nemcsak diagnózist állít fel, hanem gondolkodásra és cselekvésre ösztönöz, hogy közösen alakítsuk a jövőt, mielőtt a természeti és társadalmi rendszerek végleg összeomlanak. Ez a könyv egy felhívás a felelősségvállalásra és egy értékes útmutató egy fenntarthatóbb jövő felé.

2025

A ligeti csillagvirágot március 19-én fotóztam Pósteleken. Miközben gyönyörködtem az apró, kék virágcsillagokban másfajta kék csillagokra gondoltam, a hatalmas és forró O és B színképtípusú óriásokra, a Napunk hevesebb és rövidebb életű rokonaira. Sokan ábrándoznak űrutazásról, miközben képtelenek észrevenni, hogy a bolygó az űrben mozog. Nem, véletlenül sem olyan az űr mint a földi óceán, amin jelentősen könnyebb volt áthajózni mint átszelni a kozmoszt. A bioszféra az életfenntartó rendszere a Földnek. Itt alakult ki a fajunk. Megfulladunk, megfagyunk, tönkremegyünk az űrben. Minek hagynánk el a Földet, ami mindennél fantasztikusabb, amit a világegyetem kínálhat nekünk, ami egyébként zord és pokoli hely. Ritka nagy mázlink van a Napunkkal és a bolygónk helyzetével a naprendszerben. Ráadásul a Föld az egyetlen hely, ahol él a ligeti csillagvirág és még sok ezernyi csodás élőlény.

A Plejádok és a Mars közös fotóját március 3-án készítettem. Derült éjszakákon kedvedre gyönyörködhetsz a csillagokban. Ráláthatsz a Tejútra. Miért álmodozol űrutazásról, amikor minden reményed a Földön található? Elég szomorú, hogy értelmes lényekként pont a földi életet emésztjük fel, ami nélkül mi magunk is életképtelenek vagyunk. Nekem nem vonzó az űrutazás, nem ábrándozok marsi kolóniáról. Miért is vágynék a földi sivatagoknál is kietlenebb helyre utazni? Nincs ott semmi. Abszolút téves földi élőlényekként a világűr kolonizálásáról ábrándozni. Ez totál nem olyan mint egyik kontinensről a másik áttelepedni. Amilyen ütemben éljük fel a bioszférát, verjük szét a földi létfenntartó rendszert, esélytelen a fajunknak kirajzani az űrbe. Kihalunk a nagy ugrás előtt. A Föld napja az emberiség jövőjéről szól, de a jövő kapcsán fantazmagóriákat kergetünk. A jelen kényelméért gondolkodás nélkül éljük fel a leszármazottak jövőjét. Miről beszélünk? Nézz magadba, nézz körül és nézz az égre derült éjszakán! Találd meg kérdésemre a választ.

2021

Csütörtökön a napsütéses időt kihasználva terepre mentem. November 14-én voltam előzőleg odakint, ami jelzi, hogy 2025-ben menyire ritkán mozdulok ki, mert nincs miért. A 2021 óta tartó "rossz időjárás" látványosan felgyorsította a táj átalakulását, és a természet megszűnt számomra támogató közeg lenni. A tegnapi séta így képtelen volt ellazítani, este semmit se aludtam és reggel a jól beállított gyógyszer ellenére magas volt a vérnyomásom. Hitetlenkedve néztem az adatot a vérnyomásmérőn. Ez már mindig így lesz?! Miért nem tudok aludni? Mi ez a tartós kimerültség? Miért vagyok ennyire a határomon? És a legrosszabb az egészben, hogy kívülről semmi sem látszik a kimerültségemből. Egyik ismerősöm szerint túlérzékeny vagyok, másik szerint csak stressz és relaxáljak. Ez a kedves tanács volt az utolsó csepp a pohárban, ami után azt mondtam, én elhúzok a fészkes fenébe. Kész. Minek erőlködöm a tartalékaimat felélve, ha egyszer nincs kölcsönös megértés. 

A kimerültségem miatt most tényleg érezhetően mellbe vert a pósteleki 117B tölgyültetvény látványa. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy átjárt a gyász. Hiába tudom, hogy faanyagtermelő állományok között járok, ha egyszer rengeteg emlék kötődik a helyhez. A megélt élmények és a megváltozott helyszín együtt nyilvánvalóvá tette számomra, hogy a változás elkerülhetetlen, és muszáj reagálnom a változó körülményekre. Ez kicsit sem lesz leányálom, miután a menedékem megszűnt létezni. A természet (maradéka), az általam Kétkörösköznek elnevezett résztájegység élővilága adta a rejteket, ahová be tudtam vonulni regenerálódni. 2021 óta a drasztikus szárazságok és a forró nyarak észrevehetően kimerítették az élőhelyeket. A gombaszezon széthullott, a termőtest produktivitás jelentősen csökkent és gyakran olyan karakterfajok se tudnak teremni, amik kimondottan szárazság és hőség tűrők. Esélyem se volt feltöltődni a kedvenceimet felkeresve se 2024-ben, se 2025-ben és az idei év különösen nyomasztó volt. 

Egy adat, hogy még mindig nem érte el az éves csapadékösszeg a 400 mm-t. Tavaly azért 424 mm megvolt, ami szintén kevés, de előtte 2023 legalább adott 662 mm-t. Viszont ezelőtt 2022 "történelmi aszállyal" sokkolt minket, de  2025 még szárazabb. 2021 420 mm-vel jelezte, hogy "szűk esztendők" jönnek. Ekkor volt az, hogy júliusban a hegyvidéken szembesültem a klímaváltozás felerősödésével. Ajánlom figyelmedbe a négy éve írt írásomat arról, hogy mit tapasztaltam meg a Bihar-hegységben. Pedig 2013-ban ugyanebben az időszakban, vagyis nyár derekán, a helyi gombászok bőven szedték az ízletes vargányát és nekem is sikerült néhányat találnom, amikor először mentem fel 1000 méter fölé. Keserédes öröm, hogy még láthattam a természet bőkezűségét. És gyötrelem, hogy többé nem a menedékem, mert drasztikusan átalakul és közben elszegényedik. Valami véget ért.

Egyelőre egyéni krízist élek át, miközben rendszerszintű problémák is szerepet játszanak nyomoromban. Milyen ironikus, hogy a nyugati hősmítosz alapján az ember felelőssége önön boldogsága, de az ember nem légüres térben építi a légvárait, hanem nagyon is konkrét és valós környezetben tevékenykedik. Én elveszítettem a "menedékemet" és idegrendszeri szakszervízem hiányában az idegeim lecsupaszodtak, állandósult a "menekülj vagy harcolj" stressz jelenség, ami kicsinált és átlökött a tartós kimerültség állapotába, miközben még mindig kortizol csúcsokkal kínoz. Se bent, se kint már nincs nyugodalmam. Hiába mentem terepre, hiába volt látszólag minden tökéletes, az esti álmatlanságom és a reggeli magas vérnyomásom egyértelműen jelezte, hogy elveszett az egyensúly az életemben és krízisben vagyok. És még most is lelkiismeret furdalást érzek, amiért képtelenné váltam ellátni feladataimat. Jó lett volna, ha marad a mese és én vagyok a kedves gombás néni, de se kedves, se gombás, se néni nem vagyok. Itt az ideje lezárni egy életszakaszt és elindítani egy másikat. "Az én életem az én felelősségem."
Köszönöm a tanulságokat!

2025

Teljesen hiányzik belőlünk a hosszútávú tervezés. Annyira leköt minket a napi megélhetés, pont úgy mint az állatokat, hogy fel sem fogjuk, hogy milyen hatással vagyunk a környezetünkre. Mit művelünk az életmódunkkal. Hogyan éljük fel az élővilágot. Milyen károkat okozunk. És végső soron vakságunk, hogyan ássa alá a fajunk jövőjét is. Pedig ipari civilizációnk pár évszázada semmiség a természet idejéhez mérten, és mégis olyan hatékonyságú, hogy globális változásokat idéz elő. Hasonlat, olyan sokat furkáltuk a hegyet, hogy ránk omlik. Bizony, hegyomlásként fog hatni a klímaváltozás durvábbik szakasza. Ami most van, szó szerint csak bemelegítés. Azonban a mai bejegyzésben nem a klímaváltozás során bekövetkező változásokról akarok írni, hanem azon túltekintve, a távolabbi jövőbe nézek. Ehhez a múltat hívom segítségül. 2013-ban jártam Felsőtárkányban, így pont vannak a cikkhez illő kőzet illusztrációim. A nyitóképen az egykori dolomitbánya látható. A Bükk-hegység tömbjét leginkább a földtörténeti középidőben kialakult karbonátos kőzetek alkotják. A középidő három szakasza: triász, jura, kréta. Igen, ez volt a dinoszauruszok kora, amelyek mai leszármazottai a madarak. Nem mind halt ki, egyik fejlődési águk alkalmazkodott. De ez csak kis színes megjegyzés. Mennyivel másabb volt akkor a világ! Ember számára élhetetlen. Mi másik földtörténeti korban fejlődtünk a mai formánkká. Annak környezeti feltételeihez alkalmazkodtunk. Pont ezért lesz számunkra halálos a klímaváltozás, ami pont olyan gyorsan pörgő folyamat mint a dinókkal végző, a kisbolygó becsapódás során kialakult "nukleáris tél".

Felsőtárkányban található a kőzetkiállítás, aminek legidősebb kőzete látható a második képen. A prekambrium idején még nem voltak ma ismert állatok, azok ősei sem léteztek. Élettelen bolygónak vélted volna a Földet. Pedig az első élőlények már megjelentek, a prokarióták: kékalgák és baktériumok, majd ezeket kezdték kiszorítani az oxigént használó eukarióták, vagyis az első, igen primitív valódi sejtmagvas élőlények. Mi a csuda, az életnek nem kell olyan bonyolultnak lennie mint az ember? Pontosan. Az életnek számos formája van és néha a legegyszerűbbek a legkitartóbbak. A számodra elképzelhetetlen ősidők kékalgái a mai napig léteznek, és nagy valószínűséggel a mi korszakunkat is túlélik. Mi viszont belehalunk a hőmérséklet növekedésébe.

A harmadik képen a kiállítás legfiatalabb kőzete van, a pár millió éve történt vulkanizmus emléke. Az erős vulkán kitörések, illetve ezek sorozata szintén képes "nukleáris telet" okozni, illetve olyan sok szén-dioxidot a légkörbe juttatni, hogy globális klímaváltozás induljon be. Azonban a mi időnkben egészen nyugisak a vulkánok. Nem tehetők felelőssé a légköri szén-dioxid szint extrém növekedéséért, mert annak oka most mi vagyunk. Az ember figyelemreméltó tulajdonsága, hogy egyetlen fajként képes globális jelenséget előidézni. Ilyesmire nem tudok példát a régebbi földtörténeti korokból. Ez annyira rendkívüli, hogy a tudósok javasolják az antropocén korszak bevezetését a földtörténeti időskálára. Ez a jelen, amikor az ember a saját igényei alapján feldúlja a Földet. Másik filozófiai eszmefuttatás témája bennem, hogy az ember mennyire felelős a tetteiért, hiszen állatként zömmel természetes állati ösztönök hajtják és a természet részeként változtatja meg a világot. Mi számít az igazi bűnnek? Mert a természet nem ismeri a jó és rossz fogalmát, nincs erkölcse, nincs belátása, nem érez fájdalmat, és nem is istenség. Teljesen hamis a Gaia elmélet. Természetbúvárként sok mindent láttam, nincsenek illúzióim. Az igazi bűn, halálos hiba, életfeltételeink tönkretétele. A természet nem aggódik, én sem aggódok érte, ami félelmetes önmagunk halálba hajszolása, és a minket körülvevő ökoszisztéma megsemmisítése. Ennél cifrábbat is átvészelt már a földi élet, lesz utánunk is bőven felvirágzása az életnek. 

A negyedik képen a Thetis-tó sztromatolitjai láthatók. Azok az ősi kékalgák a prekambriumból a mai napig fennmaradtak. A távoli múlt élő képviselőit a jelenben látni több mint elgondolkoztató volt. Fejet hajtottam előttük. Mi az ember és a civilizációja a természet idejéhez mérten? Tettem fel magamnak a kérdést a tavat szemlélve. Amikor felnézek a fák lombjára, vagy a csillagos égre, álomnak tűnik csupán fajunk zajos tündöklése. Bolond karnevál. Aztán hisztérikus tömegmészárlás... De utána? Mi marad az ember után? A távoli jövőben, pár millió év múlva miféle réteg fog utalni ránk a kőzetekben? Milyen elemek jelzik majd a korszakunkat? Hogy élt itt egy faj, ami akkora hatással volt az élővilágra, hogy globális klímaváltozást indított el. Egy biztos, bármennyire istenítjük a technikánkat, bármennyire kreatívan használunk eszközöket, élő testünk korlátai, a körülmények, amikhez alkalmazkodtunk, kötnek minket. Közel sem vagyunk olyan szívósak mint az extrém viszonyokat elviselő kékalgák, amik valójában baktériumok. Ráfaragtunk, hogy az eszközhasználatunk ellenére pont olyan egyszerűek vagyunk mint a lemmingek. Nem a klímaváltozás ellen harcolunk, ugyan már, önmagunk ellen. Mi a következő lépés? A természetet sarokba szorítottuk, most már magunkat kellene megfékezni. Sok sikert! Ez lesz aztán az igazi harc! Lesz belőle nukleáris tél? Mert az ember a harmadik, ami képes rá.

2020